Majsai siker: Dani második lett a nemzetközi meseíró pályázaton

Most a díjazott mesét is elolvashatja. 

Mint azt korábban megírtuk, a székesfehérvári Gárdonyi Géza Művelődési Ház és Könyvtár Egyesület tizedik alkalommal hirdette meg a Tündérszó elnevezésű meseíró pályázatát.

A megmérettetésre – amelynek fővédnöke Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke – a világ bármely országából jelentkezhettek 8-15 éves gyermekek egy magyar nyelven írott történettel.  A téma szabadon választott volt, és az irodalmi formával kapcsolatban sem volt semmiféle megkötés. A pályázatra 171 mese érkezett be: 101 Magyarországról, 61 Erdélyből és 9 Szerbiából. A pályaműveket kisebbek és nagyobbak kategóriájában értékelte a neves zsűri, mindkét korcsoportban további meseírók részesültek különdíjban.

A neves zsűri – Sohonyai Edit Príma Primisszima-díjas író; Benkő Andrea szerkesztő-műsorvezető, és Adorján Viktor mese- és drámaíró – a nagyobbak között a második legjobbnak a kiskunmajsai Mózer Dániel „A betűk országa” című meséjét ítélte. Dani az Arany János Általános Iskola 7. osztályos diákja. Felkészítő tanára Felföldi Margit.

A fotók alatt megtalálja Dani meséjét is, érdemes elolvasni.

A betűk országa

 

Zsombor épp a könyvtárban volt, amikor az anyukája – aki könyvtárosként ott dolgozott – megszólította, hogy segíthetne elrendezni pár könyvet. Megörült, hogy nem kell unatkoznia.

Ahogy pakolt, egyszer csak bejött egy idős bácsi az épületbe, pár könyvvel a kezében. Meglátta, hogy az egyiknek ez a címe: „Az írás története”. Kiderült, hogy ajándékba hozta az idős úr. A fiút nagyon érdekelte, hogyan nyomtattak az ókori Kínában. Megkérdezte az anyukáját, elolvashatja-e, ő meg azt felelte, hogy akár meg is tarthatja. Nagyon megörült, hogy az övé lesz a könyv, mert nagyon furdalta már a kíváncsiság. Otthon vacsora után egyből nekilátott olvasni. Azt gondolta, hamar átrágja magát rajta, de ekkor még nem tudta, mi vár rá. El is kezdte olvasni az első fejezetet, de valamiért nem tudott összpontosítani. Egyre erősebben koncentrált, de nem bírt a könyvre figyelni. A rajzok elkezdtek mozogni, a betűk pedig egyre tömörültek, majd kisebb tárgyak formáját kezdték ölteni. Először azt gondolta, hogy csak álmos és a fantáziája játszik vele, de egyszer csak a könyv elkezdett rohamosan nőni, és az egész egy álomra hasonlított. A könyv nem állt le a növekedéssel, egyre csak nőtt, és most már akkora volt, mint az asztal. Egyre csak nőtt és nőtt… Látta, ahogyan egy ajtó nő ki a betűkből. Az is feltűnt, hogy két őr strázsál a kapuban, akik betűkből voltak megformálva. Nagyon kíváncsi volt arra, hogy mi van bent, ezért megkérdezte:

–  Bemehetek?

–  Szerinted beengedhetjük a gyereket? – kérdezte az egyik őr.

– Hát… be szoktuk az embereket – válaszolta a másik.

– A király nem büntet? – kérdezte gyanakodva az első.

– Talán felültet…

Zsombi csodálkozva jött rá, hogy az őrök rímekben beszéltek.

–  Akkor inkább ne!

– Hova ültet fel és kit? – kérdezte ekkor értetlenül a fiú.

– A legmagasabb hegy legtetejére.

–  És annak is a hegyére! – mondták remegve az őrök.

– Akkor nem mehetek be?

Zsombor kezdte elveszteni a türelmét.

– Így nem engedhetünk! – mondta keményen az őr.

– És mi nem tévedünk.

Ekkor az ajtó nyikorogva kinyílt, és egy kis emberke jött a kezében egy papírtekerccsel.

– A király üzeni, alá is van írva! – mondta lihegve a hírnök.

–  Ez tényleg a királyé, szavamra! – ámuldozott az őr.

– Na, új rímek tengere – gondolta Zsombor –, így mennek az eszemre!

Nyomban rácsapott a szájára, amiért ő is rímel. Az őrök kicsit értetlenül néztek rá, de folytatták a beszélgetést.

– Egyre furcsább ez a hely – morfondírozott Zsombor.

Az ajtónállók megszánták:

– Bemehetsz mégis – mondta az egyik.

– Tévedhetünk mi is – kontrázott a másik.

Azzal ámulva belépett a birodalomba. Még a száját is nyitva hagyta véletlenül. A város utcái tele voltak mindenféle ábrákkal, a betűk élőlényeket alkottak, a rajzok pedig tárgyakat. Volt itt is bőven furcsaság, mert valahogyan a környező könyvekből is keveredett ide rajz. Például felismerte Andersen meséinek a rajzait, és a magyar népmesék tájait is. Nem volt nagyváros, de mégis sok lakója volt, akik valami csodálatosan tudtak díszíteni. A rímelés idegesítő volt, de a lakóknak nemcsak ez volt a rossz szokásuk. Hoztak egy törvényt, amely arról szólt, hogy mindenki egyenrangú legyen. Ezzel a törvénnyel nem is lett volna baj, csakhogy az itteni lakosok egytől-egyig precízek voltak. Minden ház ugyanúgy nézett ki, a leggyakoribb festék a fehér volt, ezért mindenki csak azt vette, a boltokban sok áru volt, de a választék enyhén szólva szegényes. Volt egyfajta kenyér, egyfajta tej, egyfajta sajt, stb…

– De legalább az itt élők kedvesek lehetnek – gondolta Zsombor –, legalábbis kívülről annak tűnnek.

Sajnos ebben tévedett, erre akkor jött rá, amikor elhaladt egy piac mellett. Ott aztán volt nagy veszekedés! „Ó” asszonyság civakodott „K” nénivel, mert az egyik asszonyság kenyere egy grammal több volt a másik néniénél. Mint kiderült, ez a városka a nyomdák városa, ahol kötelező valamit így meg úgy írni, nincs választás, változás. Szerencsére egy kis sétálás után felbukkant egy újabb város, ahol olyan könyvek szerzői éltek, akik szeretettel írták a műveiket, ez volt az írók városa. Itt már minden más volt, lehettek változások, a betűk ritkán vitatkoztak. Szép és nyugodt volt minden, madárcsicsergések, gyönyörű dallamok csendültek fel mindenfelé.

Zsombor tovább sétált, és rátalált a szomorú költemények városára, ahol a betűk naphosszat sírtak, ezért zsebkendőgyárat kellett építeni a városka szélén. Ballagott tovább, és rábukkant az újságcikkek városára. Itt mindenki az újságába volt bújva, még a szökőkutakból is a napilapok folytak. Már-már azt hitte, hogy vége a túrának, de hirtelen a családok városába érkezett. Nem gondolta volna, hogy van ilyen település a könyvek, újságok, nyomdák mellett. Rövid töprengés után rájött, hogy miért is létezik. Kisgyermekkorában neki is volt egy képzeletbeli barátja, és a szüleit mindig arra kérte, találjanak ki egy mesét esténként a barátjával meg vele. Itt mindenki nagyon kedves volt és befogadó. Közben beesteledett, és Zsombor akkor vette csak észre, hogy milyen fáradt, és honvágya lett. Ahogy szomorkodott egy padon, egy fiú sietett el mellette, aki hirtelen visszafordult, és megkérdezte, miért búslakodik. Zsombor mindent elmondott neki töviről-hegyire, és közben észrevette, hogy nagyon hasonlít a képzeletbeli barátjára. A fiú meghívta vacsorára, s miután jól belakott, ledőlt a kanapéra és már aludt is. Reggel még játszottak egy jót újdonsült barátjával. Lassan indulnia kellett haza. A család hosszasan búcsúzkodott, majd azzal köszöntek el, hogy úgy tud kiszabadulni országukból, ha nem rímekben beszél. Adtak neki útravalót, és ezzel elindult vissza, ahol a kapu volt. Az őrök komoran kérdezték:

– Mi a neved?

– Zsombor a nevem, tetszett ez az ország – mondta jókedvűen.

– Hékás, rímelnie kellett volna! – kiáltotta az egyik őr szigorúan.

– Hagyd, úgyis elmegy valahova! – csitította a másik.

Ebben a pillanatban otthon találta magát este a könyvvel a kezében. Pontosan annyi volt az idő, mint amikor olvasni kezdett. Óvatosan letette a könyvet az éjjeliszekrényre.

– Inkább most ráhagyom, – gondolkozott Zsombor – túl sok volt az izgalom…

Majd mosolyogva lefeküdt és már aludt is, mint a bunda.

További friss hírek