Irodalmi kuriózum Majsán

 

Szilágyi István irodalmi estje a Helytörténeti Gyűjteményben.

Az, hogy egy író éppen a kortársunk, esetleges. Ha valódi érték, amit ír, akkor az kiállja az idő próbáját, s nem kell félnünk az ilyen művet akár a régi nagyokkal, akár a világirodalom kortárs vagy hajdani csúcsaival összevetnünk. Ha a mű jó, néhány évtized múlva éppúgy klasszikusként forgatják majd, mint mi most Jókai, Mikszáth vagy Móricz Zsigmond műveit. S nyugodtan forgathatjuk mi is úgy: attól, hogy valami csak néhány éve jelent meg, és szembejöhet az utcán a szerzője, még nem kell róla másként gondolkodnunk, mint ami érdeme szerint kijár neki.

Attól, hogy valami kortárs, nem kell feltétlenül olvashatatlannak lennie (az nem a kortárs, hanem a rossz irodalom). Az igazi író nem az, aki ír, hanem az, akinek az írását el is olvassák, arról elgondolkoznak, beszélgetnek, s utána talán kicsit másként is élnek majd az emberek. Az igazán nagy egyéniségek a klasszikus formákat is képesek a legmodernebb tartalommal is megtölteni: regényben, novellában, szonettben is lehet olyat írni, amitől most, 2016 novemberében is a legmélyéig átforrósodik és szárnyra kap a lélek.

Ha egy klasszikus íróval véletlenül egy időben élünk, akkor valójában nem is ő a kortársunk, hanem mi vagyunk az ő kortársai. És ez ad nekünk némi többlet-esélyt, szemben mindazokkal, akik majd utánunk jönnek: hiszen akár találkozhatunk is vele és olyan személyes benyomásokat szerezhetünk róla, amelyeket máshogy nem tudnánk: hogy hogyan szívja a pipáját vagy hogyan tartja a kézfejét; dedikáltathatjuk vele a köteteit, amely így nyomdaipari termékből és könyvesbolti áruból egyszeriben műtárgyakká válnak, személyes, közvetlen kapoccsá közötte és közöttünk; s legfőképpen kérdezhetünk tőle, s így olyan gondolatait és érzéseit is megismerhetjük, amelyeket lehet hogy meg se fogalmazott volna nélkülünk.

Szilágyi István, a Kő hull apadó kútba, az Agancsbozót és a Hollóidő címmel megjelent nagyregények szerzője a magyar irodalom élő klasszikusa. A kiskunmajsai Helytörténeti Gyűjteményben november 16-án szerdán 17 órakor kiállítással egybekötött irodalmi esten láthatjuk vendégül, ahol fel is olvas majd a műveiből. Nagy szeretettel várunk minden érdeklődőt erre különleges irodalmi ünnepre. (Nahimi Péter)

 

Szilágyi István: Hollóidő (részlet)

Ám Fortuna úr nem önmaga lett volna, ha mindazt, amit elmond, mindjárt kétségessé nem teszi. Mert mire mi ott láttuk magunkat kemény viadalban kopjával öklelve, karddal suhintva, nehéz muskétából lődözve, kurtát csikordult harapós kacagása, majd azt mondta: Aki a hadban, táborban való forgolódást csak hírből ismeri, úgy gondolja: a vitéz örökkön bátor, a karja soha nem lankad, a lova szárnyon jár. De hátha a katona két napja nem ehetett; bor helyett poshadt vízzel oltja a szomját; döggel hullik a had; leromlottak a lovak; a seregbontók megfeneklettek a sárban, a puskaport megnyirkította a szitáló köd vagy a szakadó eső. A lövőszerszámnak, de nem csak a mostani fekete fegyvernek, már az íjnak is fő-fő ellensége az eső. Olykor még abból is gond adódhat, ha hétágra süt a nap, mert hátha a veled szemben álló sereg felől. Ha forróság van, a sisakban megfő az agyad, szédülsz, a szemedbe veríték csurog. Na, akkor arányozz a muskétával, de akár a szálfegyverrel is. Miközben ő, ott szemben veled, tudod, jól látón követi minden mozdulatodat. A hadban mindezekkel számot kell vetni, hogy végül, amikor öklelsz, az egészet elfeledd. (2001)