Bosznia téli hegyei majsai szemmel – gyönyörű fotókkal

bi8Az elmúlt hetekben Boszniában teljesített szolgálatot Baranyai István. A majsai honvéd százados és csapata egy hídépítést készít elő, de közben marad ideje fotózni is. Fotói mellett közüljük a nyomtatott MajsaInfóban korábban megjelent, róla szóló cikket is.

Baranyai István már nem először teljesít külszolgálatot, és útjain rendszerint magával viszi fényképezőgépét is.

Van egy kiváló galériája is a Flikcr-en, érdemes belekukkantani itt.

Mi most legfrisebb fotóiból mutatunk meg néhányat:

 

És ezt írtuk Istvánról még novemberi kiutazása előtt:

Majsai százados öregbíti Magyarország hírnevét

Katonákat oktatott Afganisztánban, rendfenntartó volt Szarajevóban, most pedig ismét Boszniába készül – ezúttal hidakat építeni. Baranyai István honvéd százados a MajsaInfónak mesélt eddigi missziós tapasztalatairól és az előtte álló feladatokról.

Mire lapszámunk megjelenik, Baranyai István, a szentesi 37. II. Rákóczi Ferenc Műszaki Ezred Alacsonyvízi Hídépítő Századának kiskunmajsai parancsnoka már Boszniában fog szolgálni. Egyenlőre bő egy hónapos előkészítő munkát végeznek – így a karácsonyt itthon töltheti –, jövőre viszont már hat hónapig lesz távol családjától, mivel az ő csapata fogja koordinálni az ENSZ által finanszírozott hídépítéseket Boszniában. A tavaszi pusztító árvizek miatt szükségessé vált helyreállító munkálatokat bosnyák katonák végzik majd – magyar szakmai irányítással. Az egykori katonai főiskolán építőmérnöki diplomát szerzett Baranyai Istvánnak parancsnokként az ENSZ, az EUFOR, illetve a bosnyák hadsereg és az érintett önkormányzatok közötti egyeztetés-közvetítés jelenti majd a legnagyobb kihívást. Vagy másik oldalról megközelítve: munkájával a NATO-n és az ENSZ-en belül öregbítheti majd hazája hírnevét.

„Természetesen ez szakmailag óriási kihívás és felelősség, ugyanakkor távolról sem lehetetlen küldetés, hiszen az műszaki munkálatokban már eddig is sikerült tapasztalatokat szereznünk. Építettünk hidakat hadgyakorlatokra, továbbá mi terveztük meg és viteleztük ki azt a 30 méter hosszú tribünt is, amelyről a miniszterelnök és a köztársasági elnök figyelemmel kísérhetett 2009-ben egy nagyszabású átkelési gyakorlatot a Dunán. Azonban, eddig a leggyorsabban megszervezett és felépített átkelőhely, a hat nap alatt elkészített – a „Vörösiszap katasztrófában” összedőlt – híd felépítése volt” – avatott be munkájába István.

A külföldi misszió sem szokatlan a majsai százados számára. 2011-ben szolgált már fél évet Afganisztánban, Mazar-i-Sarif városában, ahol az afgán katonák műszaki oktatását felügyelte. „Nem harcolni mentünk ki, de ez nem jelenti azt, hogy veszélytelen volt a küldetés. Reggel mindig tájékoztattak bennünket, hogy hol támadták meg a szövetséges erőket, illetve hol várható támadás vagy merénylet. Amikor a mi térségünk is szerepelt a tájékoztatóban, akkor értelemszerűen kissé feszültebben léptünk be a tanterembe. Annál is inkább, mert például Kabulban többször előfordult, hogy egy hasonló oktatás során az egyik diák öngyilkos merényletet követett el” – mondta.

Bár a civilek között nem igazán mozoghattak, az hamar egyértelművé vált a számukra, hogy egy olyan kultúrába csöppentek, ami teljesen más, mint az európai. „Még arra is vigyázni kellett, hogy nehogy jobb kézzel fújjuk ki az orrunkat a szemük előtt, mert ebben az esetben – hiába tisztálkodtunk alaposabban, mint a helybeliek – nem biztos, hogy kezet fogtak velünk. Az afgánoknál ugyanis a jobb kéz számít tisztának, ami nem azt jelenti, hogy azt megmossák, hanem csak azt, hogy bizonyos tisztátalanabb dolgokat nem azzal végeznek el, hanem a bal kezükkel” – magyarázta István.

A majsai százados számára egyébként Bosznia sem ismeretlen: 2012-ben századával rendfenntartóként szolgált két és fél hónapot Szarajevóban. Bár éles helyzetbe ott sem kerültek, a hírekben mégis szerepeltek: bosnyák futballhuligánok rátámadtak civilben sétáló magyar katonákra. Különösebb sérüléseket egyik fél sem szenvedett, azonban a következő hetekben Istvánék nem hagyhatták el a laktanyát – biztos, ami biztos.

Arra a kérdésre, hogy mi motiválta a külföldi missziók kapcsán, a százados azt felelte, egyrészt a kalandvágy, másrészt a kötelességtudat és persze az elöljáróinak szándéka. A legnehezebb mindig az volt, hogy a családjától – feleségétől és 9, illetve 12 éves fiaitól – távol kellett dolgoznia. Persze ezekért a szolgálatokért külön bér jár, ami az itthoni fizetésénél valamivel jobb.

És hogy mit hoz a jövő? A majsai százados érthető módon a boszniai küldetésre koncentrál, további külföldi misszióban nem gondolkozik. Egyelőre.

MajsaInfo

További friss hírek